Winters used to be cold in England. We, my parents especially, spent them watching the wrestling. The wrestling they watched on their black-and-white television sets on Saturday afternoons represented a brief intrusion of life and colour in their otherwise monochrome lives. Their work overalls were faded, the sofa cover—unchanged for years—was faded, their memories of the people they had been before coming to England were fading too. My parents, their whole generation, treadmilled away the best years of their lives toiling in factories for shoddy paypackets. A life of drudgery, of deformed spines, of chronic arthritis, of severed hands. They bit their lips and put up with the pain. They had no option but to. In their minds they tried to switch off—to ignore the slights of co-workers, not to bridle against the glib cackling of foremen, and, in the case of Indian women, not to fret when they were slapped about by their husbands. Put up with the pain, they told themselves, deal with the pain—the shooting pains up the arms, the corroded hip joints, the back seizures from leaning over sewing machines for too many years, the callused knuckles from handwashing clothes, the rheumy knees from scrubbing the kitchen floor with their husbands' used underpants.
When my parents sat down to watch the wrestling on Saturday afternoons, milky cardamon tea in hand, they wanted to be entertained, they wanted a laugh. But they also wanted the good guy, just for once, to triumph over the bad guy. They wanted the swaggering, braying bully to get his come-uppance. They prayed for the nice guy, lying there on the canvas, trapped in a double-finger interlock or clutching his kidneys in agony, not to submit. If only he could hold out just a bit longer, bear the pain, last the course. If only he did these things, chances were, wrestling being what it was, that he would triumph. It was only a qualified victory, however. You'd see the winner, exhausted, barely able to wave to the crowd. The triumph was mainly one of survival. | A telek hidegek voltak Angliában. Mi, és különösen a szüleim, birkózó meccseket nézve töltöttük azokat. A fekete-fehér tévéjükön szombat délutánonként nézett birkózás egy kis időre életet és színt hozott az egyébként egyhangú életükbe. Munkásruháik megfakultak voltak, az évek óta használt szófa takarója megfakult volt, és fakulóban voltak önmaguk emlékei az Angliába költözést megelőző életükről is. Szüleim, és egész generációjuk, szinte egyhelyben toporogva, életük legjobb éveit gürcölték át a gyárakban hitvány fizetésért. Egy élet, melyet a robotolás, eldeformálódott gerinc, krónikus ízületi gyulladás, levágott kezek jellemeznek. Összeszorított foggal tűrték a fájdalmat, bár nem is volt más választásuk. Magukban próbáltak nem gondolkozni - nem figyelembe venni a kollegáik megalázó viselkedését, nem törődni a műszakvezető folytonos kárálásával, és ami az indiai nők esetében bizony előfordult, nem bosszankodni azon, ha a férjük elverte őket. Tűrd el a fájdalmat, mondogatták maguknak, küzdd le a fájdalmat - a karba felsugárzó fájdalmat, az elkopott csípőízületek fájdalmát, a sok éves varrógép fölé görnyedés okozta hátizom görcsrohamait, a ruhák kézi mosásától megkeményedett ízületű kezek fájdalmát, a férjük használt alsójával a konyhapadló négykézláb súrolásától elreumásodott térdek fájdalmát.
Mikor szüleim szombat délutánonként tejes kardamonteával a kézben leültek a birkózást nézni, csak szórakozni, nevetni akartak. De még azt is akarták, hogy ha csak egyszer is, de a jó győzedelmeskedjen a rossz felett. Arra vágytak, hogy a pökhendi, ordítozó erőszakos ellenfél megkapja, ami neki jár. Imádkoztak, hogy hősünk, bár kifeküdve a szőnyegen, egy kettős szorítás csapdájában vagy éppen agonizálva a veséjét markolászva, de mégse adja fel. Ha csak még egy kicsit kitartana, elviselné a fájdalmat, csak tovább bírná! Ha ezt meg tudta tenni, akkor esélye volt, hogy a birkózás szabályaiból adódóan még győzedelmeskedett is. Azonban ez csak pontozásos győzelem volt. Látnátok egy győztest, amint kimerülve, szinte integetni is alig tud a tömegnek. A győzelem főként a túlélésről szólt.
|